Hálára tanítani a gyermekeket a Ho’oponoponon keresztül

Forrás: http://hooponoponoway.hu/halara_tanitani

A Ho’oponopono ősi hawaii problémamegoldó technika, amiről az utóbbi időben sokat hallani. Dr. Hew Len az egyike azoknak, akik a technikát megosztották, akárcsak az ő tanítványa, A legkönnyebb út című könyv szerzője, Mabel Katz is.

Néhány hónapja beszélt nekem egy barátnőm a Ho’oponoponoról, és ahogy több információt kerestem róla, rátaláltam Mabel Katz egy videójára, ami a gyermekeink neveléséről szól, valamint egy cikkre, A gyermekek Ho’oponopono leckéi címmel, ami ezzel az életfilozófiával és sok gondolatával számomra nagyon érdekesnek bizonyult, mert többségünkek az a célja, hogy boldog gyermekeket neveljünk, ugyanakkor sokszor nem tudjuk, hogy csináljuk ezt.

Mabel magyarázata szerint az a kulcs, hogy mi legyünk boldogok, mert a gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunk elsősorban azon alapul, amit teszünk, és nem annyira azon, amit mondunk; a gyermekeink minden pillanatban megfigyelnek bennünket, követendő példa vagyunk a számukra. Ezért ha azt akarjuk, hogy megtanulják, hogyan legyenek boldogok, alapvető fontosságú nekünk magunknak elérni a boldogságot. Ha mi jól vagyunk, ők is jól vannak.

A gyermekek a tükreink, és ha előfordul, hogy nem tetszik, amit látsz, keress magadban és biztosan megtalálod azt, ami tükrözőik… Ezt nehéz elfogadni, az első reakciónk a tagadás, de ha elfogadod, megtapasztalod, hogy így igaz.

Mabel a könyvében és a videoiban elmeséli, hogy a fia dühe hogyan „ébresztette fel” és jött rá, hogy nem boldog, azt a haragot mutatta neki, amit ő érzett. Ez hozta el számára a személyes átváltozást, mert annak ellenére, hogy sikeres volt az életének minden területén, valójában nem volt elégedett.

A változás folyamatában felfedezte, hogy a boldogságot saját magunkban kell megtalálnunk, nem azokban a külső dolgokban, amik rendelkezésünkre állnak. A siker a nyugalomból ered, bármi történik, mert sokszor nem az történik, aminek látszik, hanem ahogy reagálunk arra, ami történik velünk; abba kell hagynunk a körülmények áldozatának tartani magunkat.

Ez olyasvalami, amit szívesen közvetítek a gyermekeimnek, mindennek több nézőpontja van, és én arra törekszem, hogy a pozitívan gondolkodjanak, vagy legalább legyenek képesek megtalálni a jót abban, ami történik. Nagyon hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy panaszkodjunk, csak a panaszkodás kedvéért, olyan ez, mint valami társadalmi formája az emberek közötti háló szétszakításának, a hétköznapi kommunikáció része; milyen rossz idő van, meddig tart még, milyen lassan múlik… Vannak olyan nagyon is közös dolgaink, amelyeket akkor mondunk vagy hallgatunk meg, amikor nem tudunk mit mondani, anélkül, hogy észrevennénk: panaszkodva éljük az életünket. Senki nem mondja azt, hogy micsoda szép napunk van, amikor beszélgetésbe akar elegyedni…

A panaszkodás könnyűnek bizonyul, mindannyian nagyon jól csináljuk. Hálásnak érezni magunkat bonyolultabbnak tűnik, miért adjak hálát, ha nincs pénzem vagy munkám, vagy a dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretném. Ha nagyon keresel magadban, biztosan találsz okot arra, hogy köszönetet mondj értük.

Mindent tényként fogadunk, ha a családom egészséges, így kell lennie, nem érzem magam hálásnak azért, hogy a gyermekeim jól vannak, de ha éppen ellenkezőleg, a dolgok nem így vannak, panaszkodni természetesebb és normálisabb. Azt hiszem, ezen el kell gondolkodnunk, és alapvető fontosságú, hogy közvetítsük a gyermekeinknek.
A hálaadás olyasmi, amit nem tanítanak meg nekünk kiskorunkban; kivételes esetben növünk fel úgy, hogy szerencsésnek érezzük magunkat, ahelyett, hogy mindenért vádaskodnánk, mert ellenkező esetben a hálaadás olyan érzést közvetítene nekünk, hogy mindenért bűnösök vagyunk. Ha eszel, bűnösnek érzed magad a gyermekek miatt, akiknek nincs mit enniük – ennek nincs oks értelme. Egy dolog, hogy tudatában vagyunk annak, hogy vannak gyermekek, akik nem esznek, és mi szerencsésnek érezzük magunkat, hogy van mit ennünk. Egy másik, nagyon más dolog az, hogy egy tál étel miatt ne érezzük magunkat felelősnek a világ éhezőiért.

Egy videoban, amit a Youtube-on láthatsz, Mabel a „A te változásod a változásért” alapítvánnyal együttműködve, ecuadori utcagyerekeknek a korosztályuk számára adaptált metaforákkal magyarázza el a Ho’oponopono kulcsait, hogy képesek legyenek nem a körülmények áldozatának tartani magukat és felfedezni saját magukban a boldogságot, mindentől és mindenkitől függetlenül.

Meg kell változtatnunk a hiedelmeinket, ahogy Henry Ford híressé vált mondata szól: „Akár azt gondolod, hogy képes vagy rá, akár azt gondolod, hogy nem vagy képes, igazad van”. Fel kell hagynunk a korlátozó hiedelmekkel, amit ráadásul a gyermekeinknek is átadunk. Ne mondjuk nekik többé, hogy ez nehéz vagy az lehetetlen, én kerül ezt, bár mint sok más anya, én is be vagyok programozva erre, helyette azt mondom, minden gyakorlás kérdése, ha nem kelt benned jó érzést, gyakorlással javulhatsz, de a negatív hiedelmet tedd félre.

Egy másik dolog, amit korábban osztottam meg, Deepak Chopra A Dharma törvényéről, ugyancsak összhangban van a Ho’oponopono gyermekeknek filozófiájával. „Annyi félelmünk van, hogy a gyermekeink beskatulyázódnak ebben a társadalomban, hogy ha nekik a művészetek fekszenek, a matematika nem, azonnal különtanárt fogadunk matematikából, ahelyett, hogy művészeti tanárt fogadnánk, aki segítené az egyedi tehetség kibontakoztatását, egy nagy művész mindig megtalálhatja a mentorát, akivel meg tudnak egyezni”.

Minden gyermek egyedi és ha boldog, és eléri azt, amiben kiváló, de rögeszmésen sem kell azon dogoznunk, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, mert ha nem boldog, akkor semmiben nem lesz sikeres…
Mabel Katz írt egy könyvet, CD melléklettel, a címe: Felnőni a legkönnyebb úton.

“Ha elfogadják és szeretik saját magukat, el fognak tudni fogadni és szeretni másokat. Ha tudják, hogy nem kell tökéletesnek lenniük, és hogy egyediek, különlegesek úgy, ahogy vannak, csodálni fogják a különbségeket, értékelik a sokféleséget és tisztelik egymást”.

Mabel Katz